Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van okunk az örömre. 

Persze, nem úgy általában, hanem csak így konkrétan, a Balogh István Péter tekintetében.  Ez az életmű, ha szabad egy bájos képzavarral kifejeznem magam, mára virágjába borult. Egy diadalmas hegymenetnek lehetünk tanúi.

Volt idő pedig, amikor évtizedes elhallgatásról, rejtőzködésről, útkeresésről kellett beszámolnunk. Ritka kiállításokról, azokon is elmosódott, ködös, szívszorító képekkel, mozdulatlansággal, sok sejtetéssel, visszafogott szinkezeléssel: dokumentumokkal egy magányos, vívódó vagy vergődő lélek műhelyéből.

És most, nézzenek körül: harsogó szineket, jókedvű vagy játékosan irónikus képeket, őszinte vallomásokat, időnként szinte rikkantásokat találunk az új művek között, visszatér a hitünk, a kedvünk, a művészet és a művész iránti rajongásunk. Persze, szerettük őt örlődőnek, tépettnek, magányosnak, szorongónak is, de e napsugaras képek láttán még az érzelmi azonosulás is könnyebb talán.

Mi történt Balogh István Péterrel?

Mondjuk így, némileg leegyszerűsítve: megérkezett. Megérkezett abba a festői világba, amelyet maga teremtett magának és amelyben igazán jól érzi magát.

Leül egy kényelmes fotelba vagy egy veleméri kerti padra és mesélni kezd.

És mi tátott szájjal hallgatjuk.

Nézzenek csak körül, hölgyeim és uraim! Ahány kép, annyi történet. Igaz, a baloghi műveknek  mindig is volt lelki kapcsolata az irodalommal meg a kultúrhistóriával – elég itt a bibliai motívumokra utalni – képei láttán dalok, versek, drámák, tájleírások  juthattak a néző eszébe, de most egész novellákat, regényrészleteket kapunk ecsettel elbeszélve. 

Ha nem bánják, az egyiket most el is mesélem önöknek az én olvasatomban.

A képnek a művész a Jó reggelt! címet adta (jegyezzük meg, hangunkban  baráti szeretettel, hogy nem a címadás a legnagyobb erénye), mi ezt kereszteljük át erre:

A festő ébredése.

Következzék tehát a novella.

Derdák Jenő, a festő, mostanában mindig jókedvűen ébredt: abban a korban volt, hogy már maga a tény, hogy  felébredt, jókedvre derítette. Felült és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét,  beleszagolt a levegőbe : a levegőnek okkersárga illata volt. Derdák Jenő elmosolyodott – az okkersárga illat napsütötte délelőttöt igért. A napsütötte délelőtt pedig jókedvű munkát. Derdák Jenő, mint a festők többsége, napsütésfüggő volt: ha esett az eső, nem tudott dolgozni.

Derdák Jenő balkézzel kinyúlt az ágy mellé – még mindig nem nyitotta ki a szemét – és egyetlen mozdulattal a fejére illesztette azt a vörös fezt, melyet napközben viselni szokott. A feznek volt egy hírlapíróknak való története – Derdák Jenő közepesen beérkezett festőnek volt nevezhető, időnként felkeresték őt a sajtó munkásai, kerek születésnapokon a tévések is – mely szerint a fejfedő egy sztambuli  nyugdíjas muezzin ajándéka, aki így fejezte ki tiszteletét a művész iránt, ki szeretett keleties motívumokat vegyíteni műveibe. A valóság azonban az volt, a Derdák a Pecsa-beli bolhapiacon vásárolta a fezt néhány év előtt, egyszerűen azért, mert fázott a feje, amikor speciális képkereteket vadászott egy szeles délelőttön – az persze cask jóval később derült ki, hogy az a vörös fez milyen csodás tulajdonságokkal rendelkezik.

A fez, ha jól illesztette a fejére, felidézte Derdáknak éjszakai álmait: ez nagy nyereség volt egy művésznek, aki korábban sosem emlékezett az álmaira, így, ha szürreális képeket akart festeni (és mi tagadás, olyanokat akart, végre is az ő korában már nem állhat be az ember se konstruktivistának, se hiperrealistának),  mások álmait kellett elkunyerálnia. A csodafez egycsapásra megoldott mindent. Derdák csak fölült az ágyban, és félig nyitott szempillái mögött végigsétáltak az éjszaka képei: egy citromsárga kisegér, egy vékonydongájú janicsárnő, akinek barna kaftánját hatalmas piros folt díszítette, egy kopott erődmaradvány és egy korty tenger – meg persze a verssor, kedves költője emlékére, tudniillik, hogy “Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő!”

Derdák Jenő elmosolyodott, és kinyitotta a szemét. Ott volt előtte a kép, minden részletében, melyet ma délelőtt festeni fog. Nyújtózott, fejét kétszer jobbra, kétszer balra fordította. 

Aztán odaszólt a kéknek, a barnának, a vörösnek meg a sárgának.

-Gyerünk, lusta banda, föl a vászonra mind! Talán kérvényt nyújtsak be?

Ez, persze csak az én értelmezésem. Lehet, hogy önök más eredményre jutnak. Lássanak hát hozzá! Sétáljanak végig a képek előtt, és meséljék el maguknak a saját Balogh István Péter-novelláikat. 

A kiállítást megnyitom.