Három művész kiállítása a Tamási Galériában , 2011. január 19.
Mi köt össze három más-más nemzetből (olasz-flamand- magyar) jött művészt? Tavaly még alig valami, most minden! – Mi értelme , hogy egy kisváros (még ha az ősi Tammuz-Dumuzi hatezer éves gyümölcsösében gyökerezik is), Tamási néhány hétre új művészi kisugárzó központot, fókuszt gyújtson? Erre a válasz kettős. Transzcendens induktívan: a boldogsághoz, Istenhez vezető három út egyike (platonikusan) a művészeté. Mert az ihlet lázában, szent mániájában a művész visszaéli a hajdani egységet, extatikus ártatlanságot, s megállítja az időt. Immanens deduktívan: a valódi mű személy szerint is boldogabbá teszi nézőjét. ITT: Angelo égvívó szépségszomja, Claudine pieta-körútja, István Péter ön és onirikus ember-felmutatása – ÜNNEPPÉ TESZI E TÉRIDŐT ÉS SZENTTÉ A KÜZDŐ GYÖNYÖRKÖDÉS PILLANATÁT!
ANGELO MINUTI a szobrászművészet mestere ősi bergamoi művészdinasztia sarja, a görög filozófia és az olasz zene szerelmes megjelenítője terrakotta térben (ámbár sokfele bronz-márványszobrai is köztérre kerültek, s érdemleges grafikusi-festői látásmódja). A férfi nála a mítikus gondolat, a nő meditatív muzsika. Sárból, agyagból formálja ki ívelő arc-architektúráit, mintegy az Arc a Teremtő szépség diadalkapuja. Innen fejlődik ki a hullámos alakzat, s Angelonál tényleg hullámzik a test, a tenger lélegzetvételének ütemére süllyed-emelkedik láb, s mell. Az arc különös érvényre tesz szert a nyakban. A nyak az értelmi racionális felső és érzelmi-emocionális alsó szférát köti össze, de választja is el. A kettős funkciót egy bravúros mozdulatban összegzi a művész. Megnyúlt, hosszú szép út a nyak és feltorlódó görgetege alvilági-kincses-hádészi anya-anyagiságnak. Hasonlóan hangsúlyos artifikációs elem-elementuma a láb. Gracilis siklópálya, délceg és démoni bérc szár-comb és térd. Földeli, elhelyezi a mélységben magasfeszültségű test-energiáit a lény, angyali asszony. S légiesíti, szublimálja az egész halottnak mondott kozmosz-káoszt a levegős , táncra lendülő boka, tompor. Nő és férfi szívszorítóan sóvár-sóvárgó yin-yang egységet szuggerálnak a Minuti-művekben. De az anyag legminuciózusibb (leg-Minutibb) egységéig gyöngyözően megmunkált. Tessenek figyelni a korallos, kagylóhéjas sík felületeket s öblös-barlangos bemélyedéseket. Angelo nem nagyol el: ha kell nagyvonalúan ível, de ha kell titkosírásszerűen – chiffre-sen cifráz. Az irizáló színjátékok, vörös-zöld lux-illuziók a tér spirituális gazdagságát hivatottak igazolni – igézően. Az emberi test sem fejeződik be a bőr-börtön felszínen. Kisugárzik, auraszárnyakat bont környezetében. Így hatják át egymást varázslatosan ama kelta szerelmi gömbszférák. Angeloban a férfi fényfilozófiája, s a nő növényien özönlő önzetlensége összenő…
CLAUDINE POTS immár nem csak művészi kiegészítője Minutinak, hanem vigaszt és erőt is merít belőle. Claudine ezen alkotásait a férje elvesztésén érzett gyász s a már elképzelhetetlen új élet szerelme ihleti. Úgy is lehetne mondani: egy sikeres, fordított orfika, Orfea útja az alvilágba s vissza. Oly fájdalmasan összefonódott egység, halálos szétválás és vigasztaló vágyakozás, a vigasz vágya és vigalma: beavatási-iniciációs sorozat Claudine alkotásmódja. Ha már nem bírta tovább, olykor az éj közepén, veszteségének kínjában, az égető ihlet lázában nyomta-szülte ki magából opuszait. A szív operációja itt az oltár-asztalokon minden egyes darab. Regényként, kálváriaként folyamatosan követhető, bejárható ez a művekben testesülő halál-labirintus. A művészi ihlet itt kézzelfogható aktualitással pszichoterapeuzál. Gyönyörbe gyógyítja a gyászt. A művészet mindig is a gondokkal telített emberi sors határhelyein bolyongott. Punctum saliensei, indító rakétái a jaspersi Grenzsituationen. Aki a legkedvesebbet elveszti, és aki a legkedvesebbet megtalálja, az a vérbeli műélményt éli meg. Azzal a plusszal, hogy a művészet – közvetítvén az isteni örökkévalósághoz – nincs az időszerű tragédiához s földi vigaszhoz kötve. Claudine Pots valahány itteni darabja kéznéllévő és kézhezálló (heideggeri Vorhandensein – Zuhandenheit): dédelgetni, rejtegetni, összeroppantani lehet ezeket a szobrokat. Az emberi élet meghitt otthonossága, töredelmes törékenysége, szívszorító kiszolgáltatottsága, de kegyelmi megvilágosodottsága is manifesztálódik e lélektani folyamatábrában. S míg Claudine spontán gyúrta át gyászát gyönyörré szobraiban, pontosan kísérte lélek-metamorfózisait, s szóban is hiteles-lényeges magyarázatokkal látta el (egyebekben számomra is a mai napon) anyagba transzponált katarzisait. S engedelmükkel midőn most egy-egy szót ejtek egyenként, vissza fognak köszönni olykor a művésznő értelmezései szintén…
BALOGH ISTVÁN PÉTER – olvasatomban – az ember és a teremtés csodáját modellálja Isten után szabadon. Itteni midi-tárlata tökéletesen összegzi világképét, képvilágát. Az embert húzza ugyan lefelé az anyagsemmi, az időidültség, de sokkal-sokkal inkább fürdik a fényben, az ünnepben, az öröklétben. Az ő emberei billegnek, lebegnek, diffundálnak a bohókás bohóc és a megsemmisülés űrében pihegő tragikus elítélt képletei közt. Terei telítettek érzékletes gyönyörbíborral, sugárkarmazsinnal, de egyúttal summázatukban formaképzők, határsáv-határzárók. Ízig-vérig modern ez a művészet, azaz hodierna: a mai kor emberének kérdéseit teszi fel, vállalja válaszait-válaszútjait, felmutatja önmagában önmagán keresztül önmagát, az embert. Milyenek is a Balogh-struktúrák emberalakjai? Egyetemlegesen leképezik a festői lényegadó név ellentétes aspektusait. Bal-oghok, azaz bálványszerűen , Baál-szerűen isteniek, tükrözik az eredendő isteni arcot, melyre teremttettünk. És Bal-oghok, azaz bűnbeesettségünk esettjei, balogjai, netán balekjei is ők, akik esendőségükben megrendítőek, elesettségükben keltik fel bennünk az újra-felemelkedettségnek a reményét. Szennyben gázolva is mennyeiek, szentséget árasztanak még gennyes sebeik is… A témák is időszerűek, örök-időszerűek: az ember mindennapjai ünnepiesen megélve. Úgy, ahogy illik, ahogy kellene élnünk, a derű-özönben, fény-tobzódásban, révület-redundanciában. Nem beledermedve a szeretetlenség ridegen idegen betontömb-börtönrekeszeibe, hanem remegő szerelemmel átfolyva, áthatva, átitatódva. Alakul itt az ember, útban üdvösségéhez, befejezetlensége fej-fejlődő boldog tudatában. A festő számára színek és árnyalatok nyitják meg a túllépés-transzcendálás tereit, divinikus dimenzióit. A Balogh-opuszokon örvendetesen örvénylik a színforma, tágítva a meditatív létkeretet, a színskála gyönyörködtető változataival élet-élményeink színejavát sűrítve…
………………………..
Dr. Turai G. Kamil, művészetfilozófus
