Balogh István Péter kiállítása elé

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezúttal engem ért az a megtiszteltetés, hogy az Önök és a pogácsák érkezése közötti űrt néhány köszöntő mondattal kitöltsem. Egyfelől könnyű dolgom van, mert nem kell nulláról indulnom: amennyire látom, a jelenlévők – velem együtt – lelkes tagjai a Balogh István Péter fun-klubnak, nem először találkozunk ebben a körben abból a fényes alkalomból, hogy megismerkedjünk a művész legújabb alkotásaival. Így hát joggal érezhetem felmentve magam az életrajz felrajzolásának kötelessége alól, ahogy a pálya kanyarjait, csúcsait és völgyeit sem kell ezúttal részletesen felsorolnom. Amikor szólok Önökhöz, bátran támaszkodhatom közös élményeinkre, közös tapasztalatainkra.

Ez a közös tudás, ismétlem, megkönnyíti a laudátor helyzetét. De meg is nehezíti egyszersmind, hiszen a beszélő ilyenkor nem engedheti meg magának, hogy megismételje a művészről szóló legismertebb kliséket, beleértve a saját korábbi köszöntőit, melyek pedig annakidején méltán képeztek mérföldkövet az ouvre elemzésében.

Itt valami új szempontot leszünk kénytelenek bevezetni.

Ma este legyen ez a szempont az állandóság és a változás viszonya.   

Balogh István Péter hűséges festő. Amióta megtalálta saját hangját (ez is milyen, hogy egy piktor a hangját találja meg, akkor mit csinál a baritonista? De hát azt nem mondhatjuk rá, hogy megtalálta az ecsetét, hisz sose vesztette el: lesz még bajunk elég a nyelv és a képzőművészet kompatibilisnek nemigen mondható kapcsolatával, meglátják.) ragaszkodik a saját, jól felismerhető világához: vannak visszatérő témái (szereti az estét meg az éjszakát, a cirkusz és a mutatványosok világát, a peremhelyzeteket és peremebereket – az elesettektől a felkentekig – meg persze a veleméri dombokat), vannak kedves színei (a sárga meg a piros, pasztellben elbeszélve persze, és a szürke – erről a szürkéről senki nem tud többet nála), vannak jellegzetes figurái (valahol a karikatúra és a jellemrajz határán, de mindig nagyon szerethető állapotokban), vannak kedvenc anyagai (az akril meg a farost, de amennyire látom, mostanában elmozdult vászonirányba), és akkor nem beszéltünk még (mondjuk, ma nem is nagyon fogunk) jól felismerhető, jellegzetes stílusáról, melyben álom és valóság, képzelet és realizmus adnak egymásnak találkát. A stílusról, amely (nagyon tudatosan) széles értelmezési lehetőséget nyújt a látványra éhes műélvezőnek. Ahol egyes elemeket jobban, másokat kevésbé, ismét másokat csak egészen jelzésszerűen dolgoz ki a művész, ránk bízva aztán a képet: gondoljunk vagy inkább érezzünk róla bármit, ami jólesik nekünk.

Tízegynéhány évvel ezelőtt, amikor még csak ismerkedtünk egymással, megpróbáltam kifaggatni, hogyan születnek a művei. S minthogy Balogh István Péter nemcsak hűséges, de udvarias alkotó is, megpróbált válaszolni a kérdésemre. Mit mondjak, nem jutottunk nagyon messzire. Érzések, vágyak, illatok, gondolattöredékek gomolyognak definiálatlanul ezekben a csodás festményekben, erők jelennek itt meg, melyeknek sem ő, sem mi nem ismerjük okát és eredőjét: s ez a tény mindannyiunkat, művészt és nézőt egy kissé alázatossá tesz: az alkotó tehetség ismeretlen gyökerei iránti alázat ez, amelyet minden igazi művész átél, de amelyről Balogh István Péter szokatlanul sokat tud, s arra is képes, hogy ezt a tudást vászonra vetítse.

Ennyit, talán, az állandóságról. A legújabb változásokat illetően már óvatosabban kell fogalmaznom, rész szerint, mert a szerző néhány régebbi képével is megörvendeztetett bennünket ezúttal (jól tette, persze), rész szerint, mert Balogh István Péter nem barátja a szigorú dátumozásnak, így aztán könnyen úgy járhatunk, hogy amit mi nagy ívű átalakulásnak ábrázolunk, bizony, egyszerű ismerethiány a részünkről.

De mégis: annyi látszik, hogy mióta nem találkoztunk, fogynak az álmok és növekednek az árnyak. Több a földközeli és a földöntúli motívum is, miközben valódi portrék is feltűnnek, valóságos nevekkel: persze, úgy Balogh István Péter módra.

Öregszünk, az a helyzet: Kosztolányi tudna még erről nagyon mesélni. 

És mégis, mindazonáltal van itt egy újfajta optimizmus: Szinekben, formákban, játékokban. Mintha a kor elhozta volna a bölcsességet is. És azt a tudást (most meg Ottlik jön), hogy minden megvan.

Legyen nekünk igazunk!

A kiállítást megnyitom!