A magány színei

Hölgyeim és uraim! Most, mikor engem ért a megtiszteltetés, hogy megnyithatom Balogh István Péter kiállítását, engedjék meg, hogy a magány színeiről szóljak néhány szót önöknek.

Kevés szomorúbb dolog van a magánynál. Az egyedüllétnél, a kirekesztettségnél, az elszigeteltségnél. Amikor az ember úgy érzi, senkinek nincsen szüksége rá, felesleges. Amikor nincs, aki ránk mosolyogna, amikor nincs, akinek vállára hajthatnánk a fejünket (aki a vállunkra hajtaná a fejét), nincs aki kézen fogva egy virágos rétre vezetne bennünket, s azt mondaná: nézd, milyen szép ez. Amikor úgy érezzük, egyedül kell megküzdenünk a világmindenséggel.

Van azonban a magánynak egy különös fajtája, amit most hebehurgyán alkotói magánynak fogok nevezni s amely főként a művészeknek jut osztályrészül a mű megszületésének óráiban. (Heteiben vagy évtizedeiben, ez ebből a szempontból mindegy.) Ijesztő és mámorító ez a magány, pokoli és mennyei egyszerre – az alkotó ember ugyanabban a pillanatban részegül meg az örömtől, hogy íme, létrehozott valamit, mi addig nem létezett, s ami, reményei szerint, érték lesz a nagyobb közösség számára is, és él át szörnyű, szorongató kínokat, hogy tényleg rátalált-e a helyes útra, és hogy milyen magasabb vagy mélyebb erők játékszerévé válik ilyenkor, míg valahogy, voltaképpen önmaga által is felfoghatatlanul, megszületik a mű. És ott a szörnyű kétely rögtön, hogy vajon (holnap, egy év múlva vagy az elkövetkező életében) kerül-e még ilyen ihletett állapotba? Az alkotó tehetség gyötrő és felemelő magánya ez, ezt vágyja és nyögi minden valamirevaló művész.

Persze, ennek az alkotói magánynak van egy különös lételméleti paradoxonja. (Ha megengednek nekem ennyi fennhéjázást egy előcsarnokban.) Az tudniillik, hogy mindez a gyötrődés, pokoljárás és magány kizárólag akkor nyeri el értelmét, hogy közben megszületik a mű, amely pedig azért van – akárki akármit is mond erről – hogy a közösségre hatást gyakoroljon. Azért tehát, hogy vele a művész az alkotói magányból visszataláljon a társadalomba: hogy megérdemelt sikert arasson, dörgő tapsokat és arannyal teli zsákokat nyerjen el működése jutalmául (ez itt az optimális változat), hogy tehát az árnyékból immár kikerüljön a fényre, és a közösség a maga módján visszaigazolja, a munka nem volt hiábavaló.

Mindebből pedig az következik, hogy a művészi lét magány és közösség örökös határhelyzete – lélektanilag sem egyszerű feladat, higgyék el nekem.

Nem kell mondanom, mennyire foglalkoztatja ez a helyzet a művészeket, mióta világ a világ – ha megoldaná, megmagyarázná önmagát: de persze a megmagyarázhatatlant nem lehet megmagyarázni. Kísérlet viszont történik rá folyamatosan. Hogy csak két példát említsek (e tekintetben számomra a legkedvesebbeket), legyen akkor Kosztolányi és Csontváry.

Nem titkolom, régóta lelkesedem Balogh István Péter képeiért. (Nyilván ezért is vagyok most itt: megnyitói laudációkat ritkán szoktak megveszekedett ellenségekre bízni.) Lelkesedésemnek számos oka van, más helyütt ejtettem róluk szót, most csak egyet emelek ki közülük, és ez a szerző különösen mély magányábrázolása. Balogh István Péter mindent tud erről a jelenségről (nem is jó itt a tud kifejezés, kevés is, sok is egyszerre, jobb lenne talán az érez vagy sejt), mindenesetre olyan mélységekig jut el e tárgykörben, ahová csak nagyon kevesen jutottak eddig.